Csörgey Éva: Nagymamácska
Haja fehér volt. Hófehér,
és mindig sima, mindig rendes,
arca kerek volt, szava csendes,
ajka piros volt, mint a vér.
Sötét ruháján csipke díszlett
És nem volt nála szebb anyóka.
Üres az asztal már azóta,
Ó, míg velem volt, minden ízlett.
Én tíz voltam – ö hetvenöt.
És könnyes szemmel ma is látom,
hogy soha nem volt jobb barátom,
sem azután… sem azelőtt.
Pedig csapás rá sok szakadt;
dolgozott, s közben temetett
férjet, rokont és gyereket,
de lágy mosolya megmaradt.
S bár átélt nyolcvannégy nyarat,
mosolya még nem változott;
az mindig enyhülést hozott,
az idő bárhogy is szaladt.
De egyszer mégis itt hagyott…
Nem bírta már az étetet.
Neki küldöm ez éneket,
s a szempillámon könny ragyog.
Kis finom, fehér porcellán
volt ő nekünk… s jaj eltörött!
Csak lelke él még… mely örök,
s vigyáz távolból ránk talán…
